A tűlevelű örökzöldek közül a lucfenyőn és az ezüstfenyőn tavasszal találkozhatunk a lucfenyő vagy más néven ezüstfenyő-levéltetűvel (Elatobium abietinum). Az egyik legjelentősebb lombkártevőként tartjuk számon, amely főleg enyhe telek után, túl száraz, vagy nedves és huzatos helyen veszélyezteti elsősorban a fent említett két fenyőfajt. A kártevő döntően tojás alakban telel, amelyből tavasszal kelnek ki a kis lárvák, kikelés után komoly kárt okoznak. Kezdetben sárga foltosodás, majd az idősebb tűlevelek teljes elsárgulása, barnulása, nyár elejére pedig erőteljes hullása következik be. A fiatal leveleket – a levéltetvek többségével ellentétben – nem támadja, a károsítás jellegzetesen az idősebb, illetve a korona belső, alsó részén található levelekre terjed ki. A kb. 2 mm-es, zöld színű tetvek szívogatása miatt csökken a fotoszintetizáló felület, amely nagymértékben hozzájárul a fák kondicionális leromlásához. A lucfenyő levéltetű szerencsére nem minden évben jelentkezik tömegesen, ha pedig mégis jelentős károsításra van kilátás, akkor is megfelelően védekezhetünk ellene. A megelőzés során a legfontosabb a megfelelő tápanyag- és rendszeres vízellátás (szükség esetén télen is) biztosítása a fenyő számára. A növényvédelmi kezelés szükségességéről az ősszel és tavasszal végzett rázogatás ad felvilágosítást. Ez azt jelenti, hogy ezekben az időszakokban rendszeresen, erőteljesen ütögessük meg a fenyő belső ágait, és amennyiben az alá tartott enyves, fehér papírlapon több levéltetvet is találunk, indokolttá válik a védekezés. A permetezés fagymentes napokon, márciustól május végéig, illetve októbertől decemberig végezhető. Permetezésre a hajtásnövekedés megindulása előtt használható a Vektafid A, vegetációs időben pedig a Decis Mega vagy a Mospilan 20 SP. Ezek szabadforgalmú készítmények. A II. forgalmi kategóriájú szerek közül pl. a Bi 58 EC, a Danadim Progress jöhetnek számításba.
A közönséges lucfenyőn és annak egyes rokonain (Picea spp.) gyakran találkozhatunk a lucfenyő-gubacstetvek kárképével. Az egyik legelterjedtebb faj a sárga lucfenyő-gubacstetű (Sacchiphantes abietis). Ez a kártevő lárva alakban a rügyek tövénél telel. Többszöri vedlés után végül április elejére fejlődnek ki az első nőstények, melyek testét viaszos bevonat fedi, így szabad szemmel is észrevehetők. Az általuk lerakott tojásokból kikelő lárvák a rügypikkelyek közé húzódnak, és szívogatásuk hatására gubacsképződés indul meg. Ennek hatására az újonnan növő hajtások hamar elsatnyulnak, majd elszáradnak. A duzzanatok kezdetben zöldek, zártak, bennük további tetvek fejlődnek ki. Nyár végére az ananászra emlékeztető gubacsok kb. 2-3 cm nagyságúak lesznek, megbarnulnak és felnyílnak, a kirepülő tetvek pedig tojásaikat ugyanarra a fára vagy a közelben lévő lucokra rakják, amelyekből rövidesen kikel az áttelelő lárva. Más lucfenyő-gubacstetű fajok gubacsai kicsit másképpen néznek ki, és – gyapjastetűként a hajtásokon szívogatva, gubacsot nem képezve – a vörösfenyőt, illetve a duglászfenyőt károsítják. A lucfenyő-gubacstetű fajok elleni legjobb és egyben leghatékonyabb védekezési mód a zöld gubacsok időben, még felnyílásuk előtt történő eltávolítása. Ennek optimális időszaka májustól júliusig terjed. Ha mindezt a szomszédokkal összehangoltan végezzük, az eredmény messzemenően jobb lesz. A vegyi védekezésnek csak addig van értelme, amíg a lárvák nem húzódnak be a gubacsokba. Permetezésre az ezüstfenyő levéltetű elleni szerek használhatók. A lucfenyő-gubacstetvek gyérítésével jelentősen mérsékelhető a közelben lévő vörösfenyők és duglászfenyők tetűvel való fertőzöttsége, de szükség esetén ezek a fajok is kezelhetők az említett megfelelő készítményekkel a nyugalmi állapotban, illetve a vegetációs időszakban nyár elejéig.
A jegenyefenyőkön (Abies spp.) a hajtástetvek okozhatnak kárt. A jegenyefenyő-hajtástetű (Dreyfusia nordmannianae) kárképe a fiatal hajtások, tűlevelek tavaszi torzulása, visszahajlása, majd sárgulása és elszáradása. A tetvek kb. 1 mm nagyságúak, sötét színűek, nyáron pedig viaszos bevonat is megjelenik. A közönséges jegenyefenyő-hajtástetű (Mindarus abietinus) kb. 2 mm-es, zöld színű, testét fehér viaszréteg borítja. Kárképe szintén a szívogatás miatt bekövetkező hajtástorzulás, illetve a kiválasztott ragacsos mézharmat, melyen korompenész telepedhet meg. A növényvédő szeres kezelést – szükség esetén – a tetvek észlelésekor végezzük el.
A fenyő-takácsatka (Oligonychus ununguis) polifág faj, számos tűlevelű veszélyes károsítója lehet különösen meleg, száraz években. Elsősorban az alultáplált, sínylődő lucfenyőt és a borókát támadja. A vöröses színű lárvák és kifejlett egyedek szívogatása következtében a levél kifakul, majd elszárad. Ezenkívül – a takácsatka kárképéhez hasonlóan – finom, pókhálószerű szövedékképződés is megfigyelhető. Az atka elleni védekezés alapja a megelőzés, azaz a megfelelő helyre történő ültetés, a sűrű növényállomány kerülése, és a növények optimális víz- és tápanyagellátása révén azok jó kondícióban tartása. A nyugalmi időszakban, Vektafid A-val végzett kezelés a levéltetvek irtása mellett az atkatojások gyérítése szempontjából is kedvező hatású. A tenyészidőszakban, főleg meleg, száraz nyarakon, legyengült növények esetében a II. forgalmi kategóriájú készítmények közül a Verimec 1,8 EC, esetleg a Cascade 5 EC nyújthat védelmet az atkákkal szemben.
A pikkelylevelű örökzöldek (tuják, hamisciprusok) legismertebb kártevője a tujafúró aranymoly (Argyresthia thuiella). Ez a kb. 0,5 cm nagyságú molylepke június-júliusban rajzik, a nőstények pedig tojásaikat a pikkelylevelek közé rakják le, általában közel a hajtáscsúcshoz. A kikelő, néhány mm-es hernyók július végétől berágják magukat a hajtások belsejébe, ahol ezt követően aknaszerű járatot készítenek, és áttelelnek. A következő évben késő tavasszal, nyár elején bebábozódnak, majd júniustól jelennek meg az új nemzedék lepkéi. A károsítás következtében a tuja, hamisciprus és boróka hajtásvégei elszáradnak, felületükön helyenként lyukak láthatók, belsejük pedig üreges, így ellenfényben áttetsző, és ürüklékszemcséket tartalmaz. Ezen tünetek alapján a kiszáradás, a tápanyaghiány és a fagy által okozott elváltozások jól elkülöníthetők a molylárvák kártételétől. A védekezés legcélravezetőbb módja a sövényként ültetett növények rendszeres nyírása, illetve általánosságban a károsított vagy fertőzésgyanús, elszíneződő hajtások legkésőbb május közepéig történő eltávolítása és megsemmisítése. Vegyi védekezésre a nyár második felében kerülhet sor, lehetőleg akkor, amikor a tojásból kikelt lárvák még nem rágták be magukat a hajtások belsejébe. Indokolt esetben, kizárólag erős fertőzéskor permetezésre a Mospilan 20 SP mint szabadforgalmú készítmény, a II. forgalmi kategóriájú szerek közül pedig a Bi 58 EC vagy a Danadim Progress jöhetnek szóba. A kezeléseket június és július közepén érdemes végezni.
A pajzstetvek
közül egyes fajok pl. a tuján és a tiszafán gyakran előfordulhatnak.
Ezeknek 3-6 mm nagyságú, teknő alakú, barna pajzsuk van, és a hajtásokon
találhatóak meg. A lárvák kb. 1 mm-esek, világosabb színűek. A
pajzstetvek szívogatása következtében a hajtások torzulnak, sárgulnak,
súlyosabb esetben elhalnak, illetve ragacsos mézharmat jelenik meg a
felületükön. Védekezésre addig van lehetőség, amíg az áttelelő lárvák pajzsa nem
alakult még ki (április közepe). Ezt követően már csak
a nyár második felében, kb. július végén lehet hatékonyan védekezni,
amikor a lárvák rajzása megindul. A növényvédő szerek közül nyugalmi
időszakban a Vektafid A. július
második felében pedig a Mospilan 20 SP, a Bi 58 EC és a Danadim Progress
használható.
A tuja és tiszafa mellett a borókát és a hamisciprust is károsíthatja a
boróka-pajzstetű (Carulaspis juniperi). Igen elterjedt faj, amely
sokszor okoz súlyos károkat az említett növényeken. A tápnövényeken 1-2 mm
nagyságú, fehér pajzsok láthatók (gyakran tömegesen), melyek védelmében
szívogat a kártevő. A károsítás következménye száradás és lombvesztés. Az
erősen fertőzött növényeket vagy azok részeit érdemesebb megsemmisíteni,
mielőtt a kártevő tovább terjedne róluk. Gyengébb károsítás esetén a
pajzstetvek elleni szerek használhatók: Vektafid A a nyugalmi időszakban,
illetve június-júliusban a rajzó lárvák gyérítésére a szisztémikus
készítmények.
A tuják közül elsősorban az óriás (Thuja plicata) és a nyugati tuját (Thuja occidentalis) fertőzheti meg a didimaszcellás betegség kórokozója (Didymascella thujina). Kezdetben egy-egy pikkelylevél sárgulása figyelhető meg az alsó hajtásokon, majd fokozatosan hajtássárgulás jelentkezik, és apró, fekete, 1-2 mm-es, ovális termőtestek jelennek meg a leveleken. Ezeket a fertőzött hajtásokat legkésőbb májusig el kell távolítani, és meg kell semmisíteni. A kórokozó fellépésére elsősorban csapadékos években lehet számítani. Ilyenkor többször megismételt, gombaölő szeres permetezésre is szükség lehet az év folyamán.
A tuján kívül a borókát és a hamisciprust is megtámadhatja a kabatínás
betegség kórokozója (Kabatina thujae).
Ez esetben a hajtáscsúcsok kifakulnak, majd elhalnak. A pikkelyleveleken
tizedmilliméter nagyságú fekete foltok jelennek meg, a fertőzött hajtások
alapi részén a szár belseje elbarnul.
A fertőzött részek időben történő eltávolítása itt is alapvető fontosságú.
Május közepétől a nyár elején, főleg
csapadékos időben néhány permetezés szükségessé válhat. A két betegség
elleni permetezés Topsin-M 70 WP-vel és Polyram DF-fel történhet.
Mind a mechanikai, mind pedig a kémiai védekezést a szomszédokkal
összehangoltan kell végezni, mert csak így várható kielégítő eredmény.
Emellett különösen fontos annak
hangsúlyozása, hogy a tuják gombás betegségei sokszor csak másodlagosan
jelentkeznek a nem megfelelő kondícióban tartott, gyenge növényeken. Éppen
ezért a kémiai védekezés helyett inkább az optimális termőhely
megválasztásra, a megfelelő víz- és tápanyag-utánpótlásra és a szakszerű
növényápolásra összpontosítsunk!